La mostra di Sara Berti, intitolata „Corpo-Casa” é un vero e proprio diario scultoreo. Sono pagine uniche, non vengono riprodotte in serie, quindi non esistono in copia. É un momento particolare, perché per la prima volta, e ancora, possiamo ammirare queste opere insieme, quindi vedere di che cosa e come Sara Berti parla attraverso queste opere. I singoli pezzi unificano l’immagine e la forma del Corpo, allo stesso tempo evocano in noi tutto il nostro immaginario e le nostre storie sul Corpo, su noi stessi, la nostra partenza dal Corpo, e il nostro ritorno in Esso. Il movimento. I nostri movimenti che hanno sempre una valenza di una determinata situazione di tempo, spazio, anima e intelletto. Ogni nostro movimento rappresenta queste cose, quando parte dal nostro interno, dal profondo dell’anima e del corpo, e arriva nello spazio, cioé in mezzo a noi, nell’alteritá, per comunicare qualcosa, il motivo per essersi staccato dalla quietudine, per comprendere qualcosa attraverso questo movimento, e infine per tornare nell’immobilitá. Nel movimento del distacco e ritorno dare un significato al mondo.
„Ció che é importante si fa corpo nel rapporto etico verso la realtá, in altre parole nel rapporto di vicinanza creato dalla sensualitá. É lí la vita.” – é una frase di Emanuel Lévinas, filosofo francese, che ha dedicato tutta la vita alla ricerca di quel fenomeno mondiale che noi chiamiamo Corpo. Il diario di Sara Berti quindi non é solamente un’espressione soggettiva e in tutti i suoi istanti sensuale: del Corpo, e dell’ego, bensí é un nuovo frammento contemporaneo di un lungo racconto, che ora si esibisce attraverso queste opere in mostra.
Il lungo racconto, a cui mi riferisco, narra il modo in cui l’uomo vive su questa terra, in questo modno. Non riusciamo ad identificare né la fine, né il punto di partenza di questa storia; le uniche conoscenze – o meglio intuizioni – che abbiamo riguardano quel filo sempre piú sottile del racconto che va a compiersi. Cosí „Corpo-Casa” é un fiume infinito in cui tanti si sono immersi, in tanti modi. Per fortuna abbiamo ereditato delle note su questi atti. In questo grande racconto il tempo e lo spazio esonera le regole della normalitá, ed emergono sempre nuove e diverse leggi, nonché punti di vista. Cosí accade che la massima di Platone „Il corpo é la prigione dell’anima” si intreccia con il pensiero opposto di Foucault „L’anima é la prigione del corpo”. La prima é la prigione che incatena l’uomo alla terra, l’altra al cielo. E questo non é altro che un sottilissimo filo del grande racconto. Una semplice onda di quel fiume infinito. Alla quale subito si avvicinano e si succedono altre onde: come puó essere identificato il tanto ricercato „IO”, e quindi: qual é il nostro rapporto con gli altri, in fondo: qual é il nostro rapporto con il potere, o l’amore; e arriva subito la terza onda che porta in groppa il narcisismo con lo sfrenato Dionisio, fuori di sé. Qui non ci si ferma, il fiume é inarrestabile, le onde ci coprono, quasi ci soffocano, a malapena riusciamo a respirare.
Allo stesso tempo il diario di Sara Berti é stato scritto con un bel respiro profondo.
L’artista é rimasta a lungo negli strati profondi del Corpo, e da lí, attraverso i vettori ritrovati é salita alle vette dell’animo, laddove l’aria comincia di nuovo a mancare, anzi dove vi sono forze che strangolano, e comunque tutto é rimasto unito, anzi, le pagine di questo diario di ricerca si sono riempite di note meteorologiche burrascose. Perché il flusso pieno di significato, scaturito dal Corpo, non finisce con la meteorologia descritta da Sara. Raggiunge noi, ci copre come una nuvola. Qui anche il flusso stesso é fluente. E noi ci precipitiamo verso le statue di Sara, per perderci in esse, e per trasformarci in delle frasi del grande racconto.
Ma, in fondo, queste statue sono immobili, quindi sono restive, o meglio ancora: sintetizzano, evocano, trasformano l’esperienza in un quasi oggetto materiale. Questo loro aspetto dimostra che l’artista ha trovato una forma che idoneamente contiene il racconto del Corpo e anima, o dell’IO e l’ALTRO, quindi sono nate delle affermazioni di sostanza, sostanze che non sfuggono peró mentre vogliono essere dimostrate. Il diario di Sara cosí ci parla di come possiamo ritrovare noi stessi nel movimento, cioé, ad esempio come possiamo spezzare quelle catene delle metafore delle prigioni.
Le opere di Corpo-Casa ci comunicano che il Corpo é lo strato primitivo della nascita del pensiero. Il corpo non é un qualcosa a sé stante, non é solitario o espulso, ma é immerso ed é comunitario, quindi non é stato „scritto” per un solo individuo, ma per tutti, anzi, ha una dimesione etica, ovvero, mentre ha la capacitá di comunicare, e quindi ci conduce ad altri, allo stesso tempo é dotato degli strumenti che possono mantenere le nostre auto-altitudini. Non ci perdiamo nell’Altro, non dobbiamo rinunciare a noi stessi, possiamo vivere mentre viviamo. Non é un risultato da poco, in una partita sempre piú sospesa. L’Io puó nascere in quell’arco che lo conduce all’Altro, e in questo cammino non si rovina, ma nemmeno distrugge. „L’incarnazione e l’Altro: queste due cose sono per i nostri contemporanei il labirinto della riflessione e della sensualitá” – dice Merleau-Ponty. Il diario di Sara é un diario di lavoro del 21-esimo secolo. Mentre le quotidiane immagini mediatiche ci presentano gli atti di come facciamo uso ed abuso del corpo, perdiamo il Corpo stesso. Calpestiamo la sua simbologia, sfruttiamo la sua socievolezza, lo usiamo per intero, o in parte, in uno spettacolo infernale, per esprimere una contemporanea percezione di vita. Spesso sembra che il criterio mediatico di esprimere significato espressivamente, sia linkato a terre popolate da cannibali. Sara ha creato i pezzi di Corpo-Casa in questo tumulto di immagini parallele. É tornata al grande racconto, che é pieno di energie, che peró sono sinergiche, quindi non autodistruttive. Il Corpo non é una bomba, un virus, un mutante, invece é Casa, contenitore, recipiente. L’arte di Sara Berti non é una critica urlata, é invece un diario scritto con riflessioni, apertura, e ricerca. Comunica la necessitá di vivere da qualche parte, in una Casa, narra questo rapporto a bassa voce che la dimensione ha stimolato a sconfinare, ma che il Corpo e corpi – che mantengono e proteggono – cercano, e ritrovano.
Kurdy Fehér JánosTisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sara Berti „Corpo – Casa”, az Olasz Intézetben megtekinthető szobor együttese, valójában egy valóságos, jelen idejű szobrászati napló.
Egyedüli lapok, amelyek nem kerülnek szériában leöntésre, csak egyetlen példányban léteznek. Kivételes pillanat, hogy most először, és még egyben látjuk, amiről és ahogyan Sara Berti beszél ezekkel a szobrokkal. Az egyes darabok, melyek egyszerre kötik egységbe a test képet és formáját, felidézik a testről szóló fogalmainkat és történeteinket, az önmagunkból, testünkből való kiindulást és az ugyanoda való megérkezést. A mozgást. Mozgásainkat, amelyek mindig aktuális idő, tér, lelki és szellemi szituációval bírnak. Amelyet minden egyes mozdulat képvisel, ha elindul belülről, a lélek és a test mélyéről, és megérkezik a térbe, azaz közénk, az alteritásba, hogy közöljön valamit, amiért elszakadt a nyugalomtól, és felfogjon valamit a mozgás által, hogy visszatérjen a mozdulatlanságba. És az elszakadás és visszatérés mozgásában jelentést adjon és küldjön a világnak.
„A valósághoz való etikai viszonyulásban, más szóval az érzéki által létrehozott közelségi viszonyban ölt testet az, ami lényeges. Ott van az élet.” – írja Emanuel Lévinás francia filozófus, aki egész életművet szentelt annak a világjelenségnek, amit mi testnek nevezünk. Sara Berti naplója tehát nem pusztán egy minden mozzanatában érzéki, szubjektív megnyilvánulás a testről, és az egóról, hanem egy hosszú elbeszélés újabb kortárs részlete, amely ezzel a kiállítással most elénk tárul.
Az említett, a testről alakuló évezredes elbeszélés arról szól, miként lakozik az ember a világban. Ennek a történetnek sem a végpontját, sem pedig a kiinduló pontját nem tudjuk megadni, csak az elbeszélés kiteljesedő és elvékonyodó száláról van ismeretünk, vagy pontosabban, némi sejtésünk. A „Corpo – Casa” így egy végtelenített folyam, melyben a kultúra története során, sokan és sokféleképpen megmerítkeztek. Erről az aktusról, szerencsénkre feljegyzéseket is hagytak hátra. Ebben a nagy elbeszélésben az idő és a tér felmondja normalitásának szabályait, és minduntalan más és új törvények, és nézőpontok keverednek ki. Így fut bele Platón feljegyzése, miszerint ’A test a lélek börtöne’ Foucault azon megjegyzésébe, hogy ’A lélek a test börtöne’. Az egyik a Föld, a másik az Ég közelében szorongatja az embert, aki a két nagy szféra vonzásából, nem tud kitörni. És ez csak egy szál a nagy elbeszélésből. Csak egy hullám a nagy folyamból. Mert mellette rögtön jön a másik hullám, nevezetesen, hogy mivel azonosíthatjuk a sokat kutatott Én-t, (a testhez kötött, vagy azon túli régióban is van), vagy az, hogy miként viszonyulunk a másik emberhez, azaz végső soron olyan tulajdonságokhoz, emberi létesítményekhez, mint a hatalom, vagy épp a szeretetet, és már következik a harmadik hullám, amely a nárcizmust sodorja, a féktelen és őrjöngő Dionüszosszal. Itt a test körüli tér-időben nincs megállás, a hullámok elborítanak, alig-alig kapunk levegőt a zúduló jelentések közepette.
Sara Berti naplója azonban nagy levegővel íródott. Alkotója hosszan és kitartóan szemlélődött a testi mélyrétegekben, és az ott meglelt vektorok mentén a lelki magasra emelkedett, ahol szintén ritkás a levegő, sőt nagy és feszítő erők működnek. De mégis minden egyben maradt, sőt megtelhettek a Berti-kutatási napló lapjai viharos meteorológiai feljegyzésekkel. Mert a test által keltett jelentésdús áramlás a Sara által lejegyzett meteorológiával nem ér véget. Átcsap hozzánk, felhőbe borít. Itt maga az áramlás is áramlik. Így igyekszünk Sara Berti szobrai felé, hogy eltűnjünk bennük, átváltozzunk a nagy elbeszélés mondataivá.
Azonban a szobrok végső soron mozdulatlanok, és ezért ellenállnak, vagy még inkább: sűrítenek, felidéznek, és a tapasztalatot anyagszerűvé, tárgyszerűvé változtatják. Ez a tulajdonságuk is demonstrálja, hogy alkotójuk egy olyan formára lelt, amely tárolni tudja a test és a lélek, vagy épp az Én és a Másik elbeszélését, azaz lényegi kijelentések születtek, amelyeket nem sodor el az, amit megpillantani, megmutatni igyekeznek. Sara naplója így arról is beszél, miként lelhetünk magunkra a mozgásban, azaz például miként oldhatjuk fel az előbb felemlített, híressé lett test-lélek-börtön metaforákat.
A „Corpo – Casa” szobrai arról tudósítanak, hogy a test az értelemképződés ősrétege. És nem kiragadott, magányos és kitaszított, hanem belévetett és közösségi, így nem pusztán egyvalakinek íródott, hanem mindenkinek, sőt etikai dimenzióval bír, tehát miközben kommunikációképes, azaz másokhoz vezet, ugyanúgy az önmagasság megtartásának eszközrendszerével is rendelkezik. Nem veszünk el a Másikban, nem kell feladni önmagunkat, elevenek maradhatunk szellemileg, miközben élünk. Nem kis teljesítmény és eredmény egy minduntalan függővé váló játszmában. Megszülethet az Én abban az átívelésben, ami a Másikhoz vezeti, nem rongálódik el, de nem is pusztít. „Az inkarnáció és a másik: kortársaink számára ezek képezik a reflexió és az érzékiség labirintusát.” – írja Merleau-Ponty, a képek húsával foglalkozó másik bátor francia bölcselő.
Sara naplója 21. századi munkanapló. Miközben a testtel való élés és visszaélés aktusai töltik el a mindennapi mediális képáradatot, valójában a testet magát veszítjük el. Szimbolikáját letiporjuk, közvetlenségét kihasználjuk, egészében és részleteiben felhasználjuk egy kortárs életérzés kifejezésére törő, infernális előadásban. Sokszor úgy tűnik, hogy az expresszív jelentésadás mediális követelménye kannibálok lakta partokhoz linkelt. Sara ebben a parallel képi tumultusban alkotta meg a „Corpo – Casa” darabjait. Visszatért a nagy elbeszéléshez, amely maga is energiával telített, de nem önpusztító. A test nem bomba, nem vírus, nem mutáns, hanem inkább ház, tartály, és edény. Sara Berti művészete nem harsány kritika, hanem reflexiókban, kitárulkozásban, keresésben megírt napló. A lakozás szükségéről tudósít, arról a lehalkított viszonyról, amelyet a dimenzió átlépésekre ösztönzött, de megtartó, védelmező test és testek keresnek és találnak.
Kurdy Fehér JánosLink, brochure:http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/webform/..%5C..%5CIICManager%5CUpload%5CDOC%5C%5CBudapest%5Cinvitook.pdf
Link, photos by Minyo: http://www.photoblog.com/minyo/2009/05/12/
Link, photos by Milorad Krstic: http://miloradkrstic.blogspot.com/
